Aki már sokszor látta Örkény Macskajáték című darabját, az érteni fogja, aki még csak ezután nézi meg egyszer-kétszer, az majd megérti egyszer, hogyan lehetséges az: vannak művek, melyek újbóli megnézése azt az érzetet kelti bennünk, mintha a velük való találkozás során énekelnénk egy kicsit a Himnuszból vagy akár a Szózatból. Úgy együtt, ahogy véletlenül összeterelődtünk. És csak egy kicsit. De az érzés azonossága fölismerhető és letagadhatatlan. Mit se számít, hogy a „hon” jelen esetben egy erősen lelakott pesti társbérlet fele, amit a tervező (Izsák Lili) magasba nyúló ajtókkal és megkopott székekkel tett egy furcsa szertartásszínház játékterévé.

A valaha Szolnok megye szerte híres szépségű Szkalla lányok öregkoráról, s tán épp utolsó éveiről szóló tragikomédia eredetileg regénynek íródott. Levélformájú monológokból rajzolódik ki az uralkodói természetű nyugdíjas asszony, a tejcsarnokostól a hentesig mindenkit magára haragító Orbánné (Pogány Judit) világa, és a tőle sok száz kilométerre, nyugati gazdagságban, tolószékben élő testvérével, Gizával (Molnár Piroska) való kapcsolata. Mindent felülír azonban a friss történés: Orbánné nemrégiben fölbukkant barátnéja, Paula (Csomós Mari) kíméletlenül „lenyúlja” annak öreg gavallérját, a pohos hasú, nagyétkű, kiöregedett operaénekest, Csermlényi Viktort (Végvári Tamás).

A regényből annak idején film is készült, de a világhírt műveinek színpadi változatai hozták meg az író számára. Székely Gábor a Tóték rendezése után már jó barátságban volt Örkénnyel, amikor az író megmutatott neki egy – az akkori 25. Színház részére Gyurkó László révén készült – oratorikus formájú változatot a Macskajátékból. Székely kérésére a szerző és felesége, Radnóti Zsuzsa dramaturg „igazi” darabot formáltak az alapanyagból. Kisebb-nagyobb változtatásokkal ez a forma lett ismertté mindenütt. Maga Mácsai Pál is megrendezte kétszer. A harmadik rendezői találkozását már Gáspár Ildikó érzékenységgel és tehetséggel megalkotott, a regény és a színmű alapján készült, új szövegváltozata segítette. A színre lépő alakok kis rálátással bírnak magukra, olykor szó szerint is említik magukat harmadik személyben. Mesélnek. Ettől a formai fogástól szinte az egész kopár színpad kifutópályává változik, amin sorra szállnak föl a kisebb-nagyobb röptű, íveket leíró repülők.

Csomós Mari iskolai nyelven szólva „nagyon durva” Paula. Lélegzetelállító természetességgel hazudik, szadista módon mond igazat, s akkor is a színpadon marad, mikor már távozott onnét. Az Egérkét, a magányos, férjétől menekülő albérlő asszonykát játszó Kerekes Éva jelenései zárt magánszámok. Bármily erős, visszafogó játékintelligenciával is dolgozik a színész, a nevetni vágyó közönség – akit erősen szorít az alaptörténet érzelmi köteléke – kirobbanva üdvözli a keserédes humor megannyi megnyilvánulását, feloldást és feloldozást keresve. És kell a feloldozás, „mert bűnösök vagyunk mi” (mi, felnőttek legalább is), hogy Radnótit idézzem. Orbánné is „bűnös lélek”, mi meg elszörnyedve drukkolunk neki.

A kiválóan szerkesztett műsorfüzet érdekes dokumentum részletét adja közre. Örkény István Vitray Tamáshoz írott levele idősebb és fiatalabb nézőkhöz, illetve mindenkihez szóló kérdéssorokat tartalmaz, segítő javaslatként talán egy valahai televíziós beszélgetéshez. Vajon mai középiskolások miképpen válaszolnának az előadás után az alábbi kérdésekre:

„Amit látott, az öregségről szól? Ha ez vár magára, fél megöregedni? Ha nem fél, azért, mert van valami tartalma, értelme az efféle öregségnek? A látottak alapján eltorzulunk-e, ha megöregszünk, és ha igen, hogy lehet ez ellen küzdeni? Orbánné küzdelme torzulás, vagy ellenkezőleg, harc az élet új értelmezéséért? Miért más az öregek szerelme, mint a fiataloké? Mert nevetséges? Gusztustalan? Természetellenes? Ha nem: elképzelhető-e hogy ilyen kapcsolatba kerülve – majd ha megöregszik – érezze a szenvedély kavargását? Ha szenvedélyt nem: a szerelem költészetét, szépségét? Ha azt sem: legalább egy partnert, akivel beszélgetni lehet?”

A műsorban aligha lehetett minden kérdést föltenni. Ám aki a mostani előadást látja, szembesül mindezzel. Pogány Judit Orbánnéjának éppúgy van mit megbocsátani, mint valamelyik anyának, nagyanyának egy vidéki városban vagy pesti kerületben. Orbánné lánya és veje, Szandtner Anna és Polgár Csaba alakításában pedig olyan részvétteljes szeretettel ábrázoltatik az agyonhajszolt, gyermektelen értelmiségi házaspár, mint talán még soha ennek a darabnak a keretében. Molnár Piroska Gizája egészen másfajta eleganciát képvisel, mint az eddigi előadások e figurája. Ő mindvégig körbefogja, s védőn öleli kívül-belül kócos, ám kívül-belül szabadságot sugárzó testvérét. Ő az erősebb, de ő a megalkuvó. Megadta ő is az árát mindennek. Lenyűgöző a régi vágású primadonna, Csermlényiné Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala. Verdire öltözötten elegáns, nagyvonalú, gőgös és mindentudó matróna, aki előtt szinte porban csúszik az ő fia után egészen Borsodba elkujtorgó, teljesen szétesett, kabátos-papucsos Orbánné. Nagy értéke az előadásnak, hogy megjelenik benne a máskor rejtve maradó, infernális utazás az éjszakai Magyarországon.

A papucsnál maradva: kissé lazán kezeli a rendezés a látott tárgyak és az elhangzó szövegek kapcsolatát. Például: papucs van, de mogyorószínű kiskosztüm nincs. Mindez azonban semmissé válik mint probléma, mikor Orbánné festett hajára terelődik a szó. Pogány Judit szerencsés hamvassága elsimítja a különbségeket. A végére minden szükséges szerződést megköt az előadás a közönséggel, s a költészet kerül hatalomra.

Talán a Bagossy Levente tervezte műsorfüzet Gordon Eszter által készített szürke-fehér fotói is teszik, hogy még távozóban is velünk marad a produkció maratott üveg finomságú emléke. Mintha a sehol nem létező, Szolnok megyébe képzelt Léta nyári verandájának ablaküvegébe maratódtak volna ők hárman, a két testvér és Egérke, abban az utolsó, bravúrosan fölépített nevető tercettben is, amelynek során biztosan érezni, hogy akik itt most sírnak és nevetnek, egyszerre nyávogva és zokogva az élet furcsaságain, erre a rövid időre, és szigorúan csak átmenetileg, de megint csak: halhatatlanok. És magyarok.

Kapcsolódó anyagok

Az előadás színlapja